|
|
AMI A TANKÖNYVEKBŐL KIMARADT…
Aki azt hiszi, hogy az 1989/90. évi gengszterváltással véget ért a történelemhamisítások, másítások, elferdítések korszaka, téved. Hogy ilyet találjunk, még csak a Királyhágón sem kell átkelnünk. Engedje meg a Tisztelt Olvasó, hogy némi ízelítőt nyújtsak ezekből, pontosabban arról, hogy mit is lenne érdemes tudni-tanítani a magyarságtudat fenntartása érdekében.
A finnugor elmélet létrejötte
A jezsuita Sajnovics János, majd Reguly Antal vetette fel ezt a teóriát, amely a mai hivatalos álláspont. Ezt a Magyar(ellenes) Tudományos Akadémia egyetlen lehetséges alternatívaként fogadja el. Valójában ezt megelőzően volt már nemzetközi előzménye, II. Pius pápa is felvetette (holott szinte semmit nem tudott a finnekről), amit aztán kortársa, Bonfini megcáfolt.
Kidolgozott elméletté olyan neves “magyar” tudósok fejlesztették, mint a szepesi szász Hunsdorfer (később Hunfalvy) Pál, vagy a fuldai (Németország, Hessen tartomány) születésű Budenz József, aki felnőtt korában tanult meg magyarul. Az Akadémia élén ekkor olyan jeles személyiség élvezhette a Habsburgok (és velük a Rothschildok) bizalmát, mint Schedel (később Toldy) Ferenc főtitkár, aki még Budenznél is “magyarabb” volt: Ő ugyanis már tízéves korában megtanult magyar nyelven!
Az elmélet elterjesztése a legsötétebb elnyomás időszakára, az 1850-es évekre tehető, a császári udvar folyamatos támogatásával, akiknek kapóra jöttek az “északi rokonaink” a magyarságtudat letörésére. A szittya - hun - avar ősökre emlékezés helyett sokkal “biztonságosabb” volt, ha belenyugszunk a szolgasorsunkba, mint ahogyan azt a finnek, észtek, vogulok tették. A bolsevikok idején is ideális volt az a párhuzam, amelyet a “hős” kommunisták által “felszabadított” kis finnugor népcsoportok és közöttünk vonhattak. Még a két háború közötti kor tudománya sem tudott túllépni ezeken a gondolatokon, és lám, most is ezt tanuljuk.
A finnugor rokonság bizonyítékai
A tankönyvekben nagyszerű “perdöntő” bizonyítékokat találhatunk, mint például a fazék és a “pot” vagy a ház és a “kota” szó hasonlósága. Persze a jelenlegi neveink is egyértelműen bizonyosságot nyújtanak. Bizonyára mindenki ismer a környezetében finn Aino, Eija, Sisko, Tulli vagy Külikki nevű hölgyeket, vagy Pekka, Yussi, Juha, Keke, Mauno vagy Kimi nevű urakat. Biztosan sokkal többet, mint hun nevű Attilát, Csabát, Rékát vagy Aladárt.
Komolyabbra fordítva a szót, nem tudom, hogy miért nem tűnik fel szinte senkinek az, hogy igazából semmi közös nincs sem a nyelvünkben, sem a kultúránkban, sem a hagyományainkban. Aki hallott már finneket, lappokat, vagy észteket beszélni, nemcsak hogy semmit nem ért a hallottakból, hanem még a hangzás sem lesz ismerős számára. Elenyésző mennyiségű nyelvi fordulat az, amin a hivatalos elmélet alapul: összesen 450 szó és néhány szabály egyezését fogadják el megcáfolhatatlanul.
Ha körülnézünk azok között a népek között, akik egymást rokonnak tartják, szembetűnik a szókincs hasonlósága is. A szókincsünk nagyon távol áll a finnugoroktól, a legtöbb közös szavunk a török népekkel van. Még Mongólia - ahol évszázadokig hunok uralkodtak - térképét böngészve is több ismerős hangzású helységnevet lelhetünk fel, mint az 1000 tó országában.
Északi “rokonainknak” nincs csodaszarvasuk, turulmadaruk, mint ahogyan nekünk sincsen Kalevalánk, vagy Szampónk. Ők nem voltak nomád lovasnép, nem tartottak szürke marhát, nem voltak kitűnő íjászok, nem készítettek míves-díszes szablyákat. Nem hordtak bő gatyát vagy zsinóros dolmányt sem. Érdekes módon a szittyákról és a hunokról valahogy mindig ez utóbbiakat írták a történetírók.
Mikor Iulianus barát a XIII. században Baskíriában járt, ott magyarokkal és finnugor mordvinokkal egyaránt találkozik, de egy szóval sem említi, hogy rokonok lennénk.
Az a némi rokon vonás, amelyen az Akadémia lovagol, természetesen nem lehet a véletlen műve. Valamennyi közünk azért van hozzájuk. A legtöbb nyelvész egyetért abban, hogy a “ragozó” ázsiai eredetű nyelvek (ezeket turáni vagy urál-altaji nyelveknek hívják) egy ősi csoport tagjai, közös ősnyelvtől eredhetnek. Ide szokás sorolni többek között a magyart, a finnugorokat, az indiai munda és dravida nyelveket, a kaukázusi nyelveket, az altaji nyelveket (török-mongol nyelvek), a mandzsu-tunguz nyelveket, a japánt, a kihalt sumért, és a kihalt etruszkot is, de ezek a besorolások nem egységesek. A nyelvi hasonlóság eredhet ezen kívül abból is, hogy mind a finnugorok, mind a szkíták, hunok, avarok és magyarok egyaránt megfordultak az orosz síkságon, sőt, az uralmuk alatt tartották azt, így hatást gyakorolhattak egymásra.
Szegről-végről tehát (szinte az Ádámtól-Évától kifejezés sem lenne túlzás) rokonság mégiscsak van, de rettenetesen távoli. Útjaink már Krisztus előtt sok ezer évvel szétváltak.
A türk rokonság elmélete
Egy zsidó származású nyelvész, Wamberger (később Vámbéry) Ármin szorgalmazta a török népekkel való rokonság elméletét, amelynek sokkal több tudományos alapja volt, mint a finneknek, de alulmaradt a velük folytatott vitában. Az volt a gondolat célja, hogy a magyar mindenáron besoroltassék valamelyik élő és jól ismert nyelvcsalád tagjai közé, mintha önállóan nem állná meg a helyét. Ez az elmélet is “politikailag inkorrekt” volt, hiszen az esetleges magyar “pánturkizmus” a XIX. században még erős nagyhatalomnak számító Oszmán-török Birodalomhoz közelítette volna a magyar közéletet.
Némi történeti hagyománya azért van ennek az eszmének: A törökök a mai napig gyakran emlegetik a rokonságunkat, barátságos vendégszeretettel közelednek hazánkfiai felé. A középkorban azt hangoztatták, két vitéz nép él e földön: A török és a magyar. Ők is voltak a mi alattvalóink, pontosabban a Hun Birodalomé, később mi is az övéké, a Kazár Birodalomé. Innen ered sok jövevényszó, illetve a későbbi oszmán hódoltságból. Ezek között van olyan, amelyet mi vettünk át tőlük, de olyan valószínűleg még több, amelyet ők mitőlünk, pedig a “hivatalos” nyelvészet ennek az ellentétét próbálja igazolni. Sok, az MTA szerint török eredetű szó bizonyíthatóan magyar, majd innen került a türk nyelvekbe, nem pedig fordítva. Ilyen például az oszmán-török “vezír”, amely egyértelműen a “vezet” ige képzett “vezér” alakjából származik, a magyarból tisztán levezethető, míg a törökből nem.
A török-türk népekkel való rokonságnak csak egy apró bökkenője van. A türk népekkel kapcsolatos legkorábbi emlékek a Kr. u. VI. századból valók, ezt megelőzően nem beszélhetünk ilyen nyelvcsaládról. Ezzel szemben a hunok a történelemben már (a kínaiak szerint) a Kr.e. III. évezredben jelen voltak, míg a szittyák bizonyíthatóan a Kr.e. VIII. századtól. Tehát nincs értelme olyat állítani, hogy a hunok vagy más rokonaink a törökök közül lennének, legfeljebb ők származhatnak tőlünk!
A szittya-hun eredet elméletének megalkotója
Bizony, ilyen ember nem élt soha. Nem köthető egy konkrét személyhez sem. Évezredes hagyományról van szó. A XIX. század közepéig nemcsak minden magyar ember, de minden európai tudós is egyértelmű, kétségbevonhatatlan tényként fogadta el. A szittya (szkíta) eredet magától értetődő volt Anonymus, Kézai, Kálti Márk, Janus Pannonius, Bonfini, Werbőczy (lásd: Hármaskönyv), Kölcsey (lásd: Himnusz) vagy Ady számára egyaránt, ahogyan az volt a görög, arab, orosz, germán és más népek krónikásai számára is. Bizonyára ugyanazt hazudták, sokszor egymástól függetlenül. Vajon megszületett volna Gárdonyi Gézától “A láthatatlan ember” vagy Arany Jánostól a “Buda halála” ha alkotójuk nem lett volna bizonyos a szittya-hun eredetünkben?
Voltak kísérletek az elmélet tudományos szintű összefoglalására - amelynek lelkes kezdeményezője volt például a páratlan műveltségű Horvát István, Széchenyi, Vörösmarty és Eötvös barátja -, ahogyan ma is vannak, de az állami támogatottság hiánya nem kedvez az igazság feltárásának.
Ha a történetírók, a mondák és a hagyományok mindig hazudtak volna, Heinrich Schliemann soha nem találta volna meg Tróját, mégis, mint azt tudjuk, sikerült neki. Nekünk is ugyanúgy kell a történetírásra és a mondáinkra hagyatkozva értelmezni a magyarság gyökereit, (ál)tudományos spekulációk helyett.
Mi volt a baj ezekkel a hagyományainkkal? A szkíták nagyon ősi kultúrát képviseltek és óriási birodalmakat alapítottak az ókorban és a középkorban. Ezek felidézése túlságosan büszkévé tenné honfitársainkat, ami nem volt igazán kívánatos sem a Habsburg - Rothschildoknak, sem a Kohn Béla - Roth Manó - Csermanek János - Horn Gyula - féle moszkovita komcsiknak.
A szittya-hun eredet bizonyítékai
Töménytelen számban akad ilyen. Már az, ahogyan az európai népek hívnak minket, már mindent elárul: a hungaricus - hungarian - ungarische - ungherese stb. szavak is a “hun”, illetve az “onogur” népnevekből származnak. Ez utóbbi egyértelműen a hunok egy törzse volt a görög Theophanész és Menandrosz, valamint a gót Jordanes krónikái szerint.
Bölcs Leó bizánci császár és az ő nyomán néhány későbbi görög utódja türköknek hív, de ne feledjük, hogy az ő korában éppen kazár fennhatóság alatt álltunk. Fia, Bíborbanszületett Konstantin már szabiroknak nevez, amely a fent említett Jordanes szerint szintén a hunok egyik törzse. A későbbi görög nyelvű források többnyire hunokként emlegetik a népünket.
Az “Annales Bertiniani” krónika szerint 862-ben “ungrok” törtek a Frank Birodalom területére. A Fuldai Évkönyvek 894. évi bejegyzése szerint a harcosok “avarok, akiket magyaroknak neveznek”. Regino prümi apát szerint szkíták vagyunk. A pápák leveleiket a kora középkorban rendszeresen a szkíták királyának címezik.
A finnugoroktól való különbözőségünk már említésre került feljebb, ahol említettem a szittya-hunokkal való hasonlóságunkat is. Ugyanaz az életmód, a művészet, a mondavilág.
Amit valóban nehéz bizonyítani, a nyelvi származás. A szittyák vagy a hunok nyelve csak csekély töredékekben maradt fenn, ezen emlékek is csak idegen történetírók tolmácsolásában. A rovásírásos forrásoknak is elenyésző a száma. De ami ránk maradt, az kétségtelenül bizonyít.
A szittya népek
A görögök használták a “szkíta” szót, csak mi, magyarok használjuk a “szittya” népnevet, míg a perzsák “szaka” néven emlegették ezt a nemzetet. Talán ez utóbbiból ered a székely elnevezés.
A legrégebbi írott források Európában a szittyákat, míg Ázsiában a hunokat említik. A Kr.e. VIII. századtól már mi uraltuk Szkítiát, valamint folyamatos kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatban álltunk a leggazdagabb görög városállamokkal, főleg Athénnal. Hérodotosz szerint vezető törzsünk a “királyi szkíták” törzse. Híresebb szittya törzsek voltak még a masszagéták (talán a “magyar” szó torzulása?), a pártusok (párnik), és a kusánok. Többnyire idegen hangzású nevek ezek, mégpedig azért, mert idegen nyelvű történetírók feljegyzései alapján ismeretesek. Hogy a szittyák ellenségeik, majd későbbi szövetségeik, illetve alattvalóik, a kimmériak, vagy más néven gimmirik rokonaik lettek volna, az már szinte megfejthetetlen.
A “Scythia” néven jelölt terület alatt nem mindig ugyanakkora térséget értettek. Szűkebb értelemben ide a Dél-oroszországi síkság tartozott, a Dunától és a Kárpátoktól a Volgáig és a Kaukázusig, bizonytalan északi határokkal. Gyakran ehhez tartozónak említették nyugaton a Kárpát-medencét, keleten pedig a Turáni-alföldet, az Altaj-hegységig. “Kis-Scythia” néven az Al-Duna vidékét, a Havasalföldet, Moldvát illették a Dnyeszter folyóig.
A szkíták egyik csoportjának tartják a szarmatákat, akik a Kr.e. III. századtól bukkantak fel Kelet-Európában. Lehetséges, hogy a nevük a “szár-magyar” (Kopasz magyarok? Tudjuk, hogy számos nomád törzs borotválta simára a fejbőrét.) összevonásából, illetőleg eltorzulásából származik. Ez utóbbiak egyik csoportjának tartjuk pedig a jazigokat, más néven a jászokat. Ez a név az íjász szóból ered. Talán ez utóbbiakkal azonos, vagy hozzá közel álló csoport volt az alánok népe. Másik nevesebb csoportjuk a roxolánok voltak. Sarmatiának a mai Lengyelország területét nevezték, ahol szintén előfordultak.
A legnagyobb hódítók a hunok voltak. A kínai történetírás szerint legkorábban Kr.e. 2200 körül tűnnek fel, többnyire “hiung-nu” néven, akik ekkor Kínától északra és nyugatra éltek. Szinte egész Ázsiában és Európában előfordultak. A nagy népvándorlást ők indították el, forradalmi változást okozva ezzel az egész bolygó történelmében. Ők a székelyek ősei. A hunok Volga menti ágát hívták bolgároknak, a bolgár-bulgár szó is a folyó nevéből ered. Később ezek a volgai-bolgár hunok a Balkánon történő letelepedésüket követően a leigázott szlávok nyelvét vették át, így váltak szláv bolgárokká. A hunok híresebb törzsei még a szabirok, az onogurok, a kuturgurok, az uturgurok, illetőleg az eftaliták (heftaliták), más néven a fehér hunok. A fehér itt előkelőbb származású, tisztább fajtájú (fehérebb bőrű?) vagy uralkodó népcsoportot jelent a feketével szemben. Attila néhány harcosa a svájci Anniviers-völgyben telepedett le, ahol leszármazottaik ma is élnek, az ő emlékeik még részletes feltárásra várnak.
A következő hódító nép az avar volt. A görög történetírás - többek között Menandrosz - azt állítja, hogy a hun és az avar nyelv tökéletesen megegyezik, így őket egyazon nemzetnek tekinthetjük.
Ugyanakkor nehéz állást foglalni abban a kérdésben, hogy a hazánkba telepedett kabarok (a későbbi palócok, matyók és barkók ősei), besenyők (talán Bosznia névadói?) és kunok a szittya-hun, vagy a török népekhez-nyelvekhez álltak-e közelebb. Az bizonyos, hogy mindenképpen jelentősen eltörökösödött etnikumokról van szó mind a három esetben, pontosabban, mire hazánkba jutottak, már a nyelvük elég sok türk elemet tartalmazott. Bár megjegyezném, hogy Horvát István szerint a hun és a kun nemzet egy és ugyanaz, amely feltevés valóban elgondolkodtató!
Meg kell említeni a ma is élő baskírok népét a mai Oroszország területén, az Ural vidékén. Meglepően sok közös hagyományunk van velünk, és ott élnek, ahol Iulianus barát magyarokat talált a XIII. században. A X. századi arab történetírás rendszeresen együtt emleget minket velük, illetve össze is kever. Nyelvüket ma a török nyelvek közé sorolják, de figyelembe kell venni azt, hogy felvették az iszlám hitet, a török-tatár népek közvetítésével. A mai, törökös nyelvük pedig ugyanúgy alakulhatott ki, mint ahogyan jelenleg szinte az egész mohamedán Közel-Kelet és Észak-Afrika arabul beszél, szintén a moszlim vallás hatására. Többé-kevésbé ők is szittyáknak tekinthetők, ugyanakkor nem csak nyelvileg, hanem embertanilag is kevertebbek, európai, kaukázusi és mongolos vonásokat egyaránt hordoznak. Baskíriát, a Volga, a Káma és a Belaja folyók vidékét az elferdítők ma magyar “őshazának” tartják, de az itt leírtak figyelembevételével ez a térség csak egy állomás volt a sok közül.
A finnugoristák és szolgai követőik a szkítákat, a szarmatákat és az alánokat többnyire iráni, míg a hunokat és az avarokat rendszerint török törzseknek tartják, de a hamisításoknak ebben a részében ők sem egységesek.
Megértenénk-e a 2500 évvel ezelőtti szkíta beszédet? Kizárt dolog! Már a 800 éves Halotti Beszéd is szinte érthetetlen, akkora változáson ment keresztül anyanyelvünk. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy igen könnyen menne annak megtanulása, hiszen a nyelvtana, a logikája szinte ugyanaz.
A szittya népek-törzsek egyetlen fennmaradt képviselője a magyar nemzet. Mi a fenti népcsoportok leszármazottainak, kulturális, nyelvi és genetikai örököseinek tekinthetjük magunkat.
A szkíta birodalmak
Scythia - Sarmatia: A területek elhelyezkedése már korábban ismertetésre került. A legnagyobb kiterjedése idején a Kr.e. VII. században “Madyes” (Megyés? Magyar? Meggyes?) vezér elfoglalta szinte az egész Közel-Keletet néhány évtizedre: Médiát, Asszíriát. Betörtek Palesztinába és Egyiptomba is. A bibliai Magóg, Góg testvérének a neve nem véletlenül hasonlít hangzásában Magorra, Hunor testvérére. Ebben is a “magyar” szót kell keresnünk, jól tudta ezt Ady Endre is. A rabló hadjáratok a X. század végéig jellemzőek voltak a magyarságra. VI. Mithridatész pontoszi király Kr.e. 110-ben legyőzte a királyi szkítákat. Szkítiában őket ekkortól felváltották a szarmaták, akik sokat harcoltak a Római Birodalom ellen. A Kr.u. IV. századig maradt nyomuk ezen a vidéken. A dák birodalom fővárosa, Sarmizegethusa is szarmata alapítású volt, mint ahogyan azt nevében is őrzi. Elfoglalták a mai Lengyelország területét, Sarmatiát is.
Pártus Birodalom (Parni): A szkíták egyik törzse, a pártus-párthosz-pártos vagy parni törzs Arsak (Uraság?) vezetésével alapította Kr.e. 238-ban. Kr.u. 224-ig állt fenn a mai Irán és Irak területén, amikor a perzsa Szasszanidák meghódították. Központja Ktesziphón városa volt. Elég gyorsan hátat fordítottak saját hagyományaikkal, azt alattvalóik perzsa és a görög kultúrájával pótolták, mondhatnánk, hogy elhellénesedtek. Ők voltak az egyetlen keleti birodalom, amelyet nem tudtak a rómaiak legyőzni. Egyiptom, Júdea, Nabatea és a görög államok mind kártyavárként omlottak össze a légiók támadása alatt, de ők megállították a büszke latinokat. Meglepő módon még a Kárpát-medencében is előfordultak olyan helységnevek, amelyekben a törzs neve felfedezhető, ilyen például Szeged római kori neve: Parthiscum.
Örményország: Ez valójában nem volt szittya alapítású, de itt hosszú ideig, Kr.e. 146-tól Kr.u. 428-ig a pártus Arsakidák egy mellékága uralkodott. Ez volt a legelső keresztény dinasztia, illetve állam.
Sakesztán (Szaka Birodalom): Kr.e. 130 körül alapították a “szakák” (szkíták) a mai Kelet-Irán és Pakisztán területén, ahonnan folyamatosan fenyegetés alatt tartották Perzsiát és Indiát.
Kusán Birodalom (Indo-Szkíta Birodalom): A kusán törzs királya, Kadfiz Kudzsula (Gyula?) alapította Kr.u. 15-ben, amikor meghódította az indiai Kasmírt. A hatalma alá tartozott Észak-India, a mai Afganisztán és Pakisztán, továbbá Khorezm és Kelet-Turkesztán, azaz a Turáni-alföld jelentős része. Szinte az egész Közép-Ázsia. A fővárosa Purusapura (ma Peshawar) volt. A pártusokhoz hasonlóan ők is kezdetben inkább a görög, később pedig az indiai kultúra hatása alá kerültek, ennek ellenére az uralkodókat zsinóros dolmányban, díszmagyarban ábrázolták. Kaniska (Kanizsa? Kenese?) nevű fejedelmük felvette a buddhista vallást. Az indiai tudósok és művészek nagy pártolóivá váltak. A II. századtól fokozatosan hanyatlik, aprózódik az állam, véglegesen 225-ben esik szét.
Fehér Hun (Eftalita) Birodalom: A Kínától északra élő hunok közül vált ki ez a törzs, akik Kr.e. 50 körül az Aral-tó környékén alapítottak államot. Rendszeres betöréseikkel dúlták fel főleg Perzsia és India államait. Kr.u. 477-ben rövid időre hatalmat szereztek Észak-Indiában. Az ottani Gupta Birodalom maharadzsáit Bengáliába űzték. Nem alapítanak itt tartós államot, kivonulnak, India apró királyságokra hullik szét.
Hun Birodalom: A hunok a történelem egyik legnagyobb birodalmát hozták létre. A Kr.u. IV. századig csak Ázsiában voltak jelen. Attila király uralma alá tartozott Ázsia területének közel egynegyed, valamint Európa területének is közel egynegyed része! Sokkalta nagyobb volt Nagy Sándor, a rómaiak vagy az arabok államánál! Kínától a La Manche-csatornáig terjedt ki. Közép-Ázsiában a Kr.e. II. évezredtől az egyik legfontosabb hatalom, de csak 372-től Balambér király növeli a kiterjedését európai irányba. Ázsiai erejük csúcspontját az jelentette, amikor elfoglalták 316-ban Csangant (ma Hszian), Kína akkori fővárosát. Legnagyobb kiterjedését Attila, “Isten ostora” idején érte el. Furcsa, hogy amíg az Egyesült Államokban személyének óriási kultusza van, addig nálunk szinte nem is tanítanak róla semmit. Halála után (454) a birodalom kisebb darabokra esett szét, de az utódok továbbra is fontos tényezőt jelentettek az akkori politikában. A Kárpát-medencében élő hunok Erdélyben maradtak fenn, mint a székelyek ősei.
Avar Birodalom: A hunok egyik utódállama volt, 557-ben alapították a türkök ellen fellázadó, bizánciakkal és longobárdokkal szövetkező avarok. Szintén egy tehetséges hadvezér, Baján fejedelem (kagán) nevéhez fűzhető a virágkora. A fennhatósága alá tartozott Szkítia nagy része a Balti-tengerig, a Kárpát-medencét is beleértve. A birodalom a szlávok Samo vezette lázadásával kezdett hanyatlani, ami 627-ben tört ki. A végső csapást a frank Nagy Károly méri rájuk, aki 791 és 803 között a Tisza jobb partjáig meghódítja a birodalmat. A nyugati avarok meghódolnak, meg is keresztelkednek. Árpád bejövetelével az itt élő avarok a magyarságba olvadnak.
Óbolgár Birodalom: A kora középkorban a “bolgár” név alatt nem a mai balkáni szláv népet értették, hanem a hunok Volga-menti törzsét, ahonnan a nevük is származik. 634-ben Kuvrát, Attila fiának, Irnáknak a leszármazottja a Gyula (Dulo) nemzetségből fellázad az avarok ellen és független államot alapít. Fiai között több részre szakad az országa, amelyek külön-külön irányba terjeszkednek. Az egyik fiú, Bezmér 677-ben (esetleg 670-ben) a Kárpát-medencébe vezeti seregét, ahol beolvadnak az avarokba. Egyik öccse, Iszperik (Aszparuk) 678-ban az Al-Duna vidékre, a mai Bulgária területére vonul, leigázza az itteni hét ó-szlovén nemzetséget. Itt ekkortól megindul a szlávokkal való keveredésük, illetve a helyi szláv nyelv felvétele. A balkáni bolgár állam első három dinasztiája, a Gyula (Dula), az Ukil és a Krum (Korom?) nemzetség mind hun eredetű volt. 864-től ők már orthodox keresztények. A XI. századra végleg elfelejtik őseik nyelvét, annak a helyét a szláv alattvalók beszéde veszi át. A Volga-Don vidéki bolgárok, Fehér-Bolgárország népe 920-ban Álmos fejedelmük (a mi Álmosunk névrokon távoli unokaöccse!) alatt felvette a muzulmán hitet. 969-ben az oroszok nagy erejű támadást intéznek ellenük. Ekkor egy csoportjuk, Béla, Hetény és Baksa vezetésével Magyarországra menekülnek, befogadásra találtatnak. Mohamedán hitüket még évszázadokig megtartják, őket nevezik az itteni magyarok izmaelitáknak vagy böszörményeknek. Fehér-Bolgárország a mongol-tatár támadás alatt omlik össze és tűnik el.
Magyarország: Mi vagyunk az utolsó szittya-hun birodalom! Csak mi őriztük meg őseink nyelvét, itt az ideje, hogy minél többet felkutassunk őseink történetéről és kultúrájáról is! A magyar állam megalapítása 895 körül Turul nembeli Álmos fia Árpád nevéhez fűzhető, bár a X. században, a “kalandozások korában” az egyes törzsfők és az összesen 108 nemzetség csak kivételes esetekben vetették magukat alá Árpádnak és utódainak. Így a korai állam csak laza törzsszövetségnek tekinthető. A kereszténység felvétele után a területek gyarapítása tovább folyt, szinte az egész Közép-Európa a magyarok hűbéresévé-alattvalójává vált. Könyves Kálmán 1105-től Horvátország és Dalmácia; II. (Vak) Béla 1139-től Ráma (Bosznia); Imre 1201-től Szerbia; II. András 1205-től Halics (Galícia) és Lodoméria (Vlagyimir-Volinszkij); IV. Béla 1233-tól Kunország (Havasalföld); V. István pedig 1270-től Bulgária királya lett. Ezek a területek, az úgynevezett mellékországok nem csak üres címek voltak, hanem felettük folyamatosan felügyeletet gyakoroltunk egészen Hunyadi Mátyás haláláig! Mohács, majd Trianon katasztrófáit azonban máig nem tudtuk kiheverni.
Büszkén kijelenthetjük hát, hogy 2000 esztendőn keresztül, a szkítáktól egészen Mohácsig mi voltunk folyamatosan a világ egyik legjelentősebb nagyhatalma.
Pilgrim hamisítása
A történelemtorzítók sokszor azzal próbálnak takarózni, hogy a hun mondavilág hamis forrás alapján került a magyar hiedelemvilágba. Azt állítják, hogy Pilgrim, passaui püspök összegyűjtve a hun mendemondákat, “minden alap nélkül azt terjesztette”, hogy a hunok azonosak a magyarokkal. Így ezt az azonosságtudatot a XII. századra csak ezeknek a műveknek a hatására tette magáévá népünk, azelőtt semmilyen szittya-hun hagyomány nem volt ismeretes.
Ki is volt ez a Pilgrim? 971 és 991 között a bajorországi Passau püspöke, aki magasröptű terveket dédelgetett. Ő akarta megtéríteni a többnyire pogány magyarokat, azokat egyházmegyéje alá szándékozta kényszeríteni. Térítőket küldött hazánkba, azonban 974-ben Géza II. Ottó császár és a püspök ellen fordult. A térítőket hazazavarták, vitézeink pedig többször feldúlták Passaut. Az ellenséges viszony a főpap haláláig fennmaradt. Pilgrim nevéhez fűzhető az Attila-mondakör germán változatának az összegyűjtése. Ez nagyon távol áll a mi Attila-mondáinktól, ugyanis erősen összekeveredett a frank és burgund történelemmel és mondavilággal. Ne feledjük: Mindkét nép hun alattvaló volt! Ebből a gyűjteményből alakult ki később a “Nibelungok gyűrűje” mondakör.
Csak innen vesszük hun őseinket? Nézetem szerint ez a megállapítás minden alapot nélkülöz. Miért is?
Ugyanakkor van egy másik nézet is. A német tudós, Alois Schröfl bizonyítékokat talált arra nézve, hogy a Nibelung-monda megalkotása pont fordítva történt: Pilgrim Géza vendégszeretetét élvezve Esztergomban írta meg a mondakört, a magyar-hun regék alapján! Eszerint ez az egész pont fordítva történt, Pilgrim vett át tőlünk mítoszt, nem mi őtőle.